Sivánanda személyisége

Összeállította: Srí N. Ánanthanárájanán

Szvámi Sivánanda körülbelül hat láb magas volt, arcbőre rézszínűen fénylett. Széles vállai és hosszú karjai voltak. Feje és arca fényesre volt borotválva. Gyermeki arckifejezése nélkülözött minden hátsó gondolatot, vagy rosszindulatot. Szemei csillogtak. A Mester fejének és testének titáni méretei egy görög istenségével vetekedtek.

Szerzetesi egyszerűségében a Mester uralkodói jelenség volt. Derű és fiatalság áradt belőle. A megjelenése alapján lehetetlen volt megállapítani a korát. Nem volt hajlandó megöregedni.

"Ön olyan, mint Gibraltár sziklája" kiáltott fel egyszer egy látogató az USA-ból, amikor a Mesterrel a 68. születésnapján találkozott.

A Mesternek zengő, erőteljes hangja volt. Gyakran, az előadások alkalmával finoman félretolta maga elől a mikrofont, és így szólt: "Nincs rá szükségem". Sztenori hangját erősítés nélkül jól hallhatta akár egy több ezres tömeg is.

Elismeréssel adózva hangjának, Dr. Hari Praszad Sasztri, a Sánti Szadan London alapítója egyszer megjegyezte "Leírhatatlan volt az örömünk, amikor a lemezjátszón keresztül meghallottuk a spirituális élet e nagyszerű szószólójának édes és szent hangját. Tény, hogy felejthetetlen élményt jelentett."

A Mester járása nesztelen volt. Évekig mezítláb járt, utolsó éveiben vászoncipőt hordott. Minden mozdulatát a higgadtság jellemezte. Amikor beszélt, a nyelv folyása egyenletes és természetes volt, és nélkülözte a nyelvbotlásokat.

A Mester megjelenésében messzemenőkig egyszerű volt - sem színes jelek nem voltak a homlokára festve, sem varkocsokba összeálló hajat, vagy lengő szakállat nem viselt, sem füzért a nyakában, sem nyakláncot, karperecet vagy fülbevalót - éppen csak elég ruhát ahhoz, hogy testét az időjárástól megvédje, s hogy a közszemérmet ne sértse. Télen kabátot, nyáron pedig két nagy pamutdarabot hordott, egyet a dereka köré tekerve, a másikat pedig a mellkasán keresztbe vetve, a vállai körül.

1956-ban történt, hogy egy idős dél-indiai hölgy sétált be az ashram irodájába azért, hogy személyesen találkozhasson a Mesterrel. Sivánanda összetett kézzel és egy Om-mal üdvözölte őt, leültette, és kedvesen kérdezgetni kezdte arról, hogy szolgál az egészsége, és mi járatban van. Amikor újra a munkájába fogott, a hölgy csendben otthagyta őt. A raktár közelében aztán megállított egy ashram-lakót "Merre találom a Szvámidzsi-t? Mikor találkozhatnék vele?"

"Szvámidzsi az irodában van. Nem onnan jön éppen?" felelte az ashram-lakó láthatólag jót mulatva a helyzeten.

Az idős hölgy könnyes szemekkel ment vissza, és leborult a Mester lábai elé.

Hasonlóképpen, a negyvenes években egy ember Tirthahalliból látogatott az ashramba. Véletlenül belebotlott a Mesterbe, és azt gondolván, hogy egy az ashrambéliek közül arra kérte őt, hogy vezesse a barátja, Sridhar szobájába. A Mester nem fedte fel a kilétét, hanem udvariasan elkísérte a látogatót Sridhar szobájához, és otthagyta.

A Mestertől távol állt mindenfajta mesterkéltség vagy felvágás. Kandiaro elöljárója, R. N. Nathani 1940 decemberében Risikesbe ment, hogy találkozzon vele. Iskolájában szerette volna színpadra vinni a Mester Brahmacsárja c. színművét, és azt szerette volna, ha a Mester megtanítja neki a műben szereplő dalokat. A Mester nagy örömmel többször is ellátogatott abba a szobába, ahol az elöljáró lakott, és megtanította őt a dalokra.

A Mester mindenkivel és mindenkiről tisztelettudóan beszélt. Még ha csak egy gyereket is szólított magához, akkor is így mondta "kérem, jöjjön ide". Ehhez hasonlóan, malaysiai tartózkodása alatt a gumiültetvényen dolgozó tamil napszámosokat is mindig tiszteletteljesen magázta, soha nem tegezte.

A Mester nem tett különbséget ember és állat között. Egyszer egy beteges kóbor kutya megellett az ashramban, és a kölykei, mind csontsoványan, összevissza hevertek a teraszon. A Mester arra ment el, és, a kölyköket észrevéve teljesen spontán módon, minden előre megfontoltság nélkül megjegyezte "úgy látom ezeknek a szegény páráknak nincs mit enniük."

A Mester nem sokat adott az üres formaságokra. Senkinek nem volt szüksége ajánlólevélre ahhoz, hogy vele találkozhasson. Mindenki számára szabadon elérhető volt. Nem voltak hivatalos fogadónapjai. Mindig ő ragadta meg az alkalmat, hogy elsőként üdvözölje az embereket, és szóba elegyedjen velük, legyenek azok ismerősök vagy ismeretlenek. Malaysiában a barátai így jellemezték őt "Az a fajta ember, akit ha otthagysz egy sűrű erdő közepén, egy teljesen idegen földön, akkor is feltalálja magát, és összebarátkozik a tigrisekkel, oroszlánokkal és medvékkel."

A Mester gyakorta mélyen meghajolt egy-egy látogató előtt, még mielőtt az rászánta volna magát arra, hogy a Mester előtt meghajoljon. Számos alkalommal leborult a látogató lábaihoz, amíg az bizonytalanul latolgatta, hogy leboruljon-e a Mester lábához. Habozás nélkül lehajolt, és felsegítette a cipőjét azoknak, akiknek nehezére esett lehajolni.